Hétvégén még igyekszem írni mindenkinek, aztán egy időre eltűnök. Bocsi mindenkitől!

Bria, Mel, James, Mesélő

Nem is tudom, hogy hogyan írjam le... Óriási sajnálattal, de be kell jelentenem, hogy Helena Warren bizonytalan időre eltávozik a fórumról, és lehet, hogy sosem tér már vissza Seatonba. Nagyon szerettem itt játszani (és ugyan nem volt sok játékom), eddig mindet élveztem nagyon.

Elnézést kérek azoktól, akikkel függő játékban vagyok. Hogy a helyzetekből legyen valami, egy utolsó írás tőlem:

[minden nyílt játékomban a beszélgetést, vagy az adott cselekvést egy telefonhívás zavarja meg]


"Ezt nem hiszem el!- gondolom, miközben meghallom a nyerítést. mindez a zsebemből szűrődik ki. Sokan néztem már bolondnak emiatt, de nem érdekel: a nyerítős csengőhang épp úgy az életem része már, mint a lovam.

Egy bocsánatkérő pillantást vetek beszélgetőpartneremre, majd felveszem a telefont. Egy hang szól bele, egy, amit ezer közül is felismernék. Belém ivódott, átjárt úgy, hogy akarattal se fogok tőle tudni megszabadulni sosem. Csak csendben vagyok, hallgatok, mint a sír.
Ezt nem hiszem el.
Minden akkor jönne össze, mikor már nincs értelme semminek sem? A hang gazdája elköszön bársonyos, dallamos hangján, én pedig leengedem a kezem. Megkövülten nézek magam elé.
- Elnézést- suttogom halkan, és felállok- Mennem kell- mondom ki magabiztosan, és fülig szalad a szám.
Egy őrült vagyok, aki képes vagyok egy szóra ugrani, pedig jól tudom, hogy óriásit csalódhatok. De nem érdekel. A remény, az a szó, melyben én már nem hittem, visszaköltözött belém. Igen!- gondolom, és sebes léptekkel indulok meg.

Kevesebb, mint egy óra múlva, miután a kis házamban összepakoltam a még ki sem csomagolt holmijaimat, majd a lovardában Mámor felszerelését, már lovamat vezetem be a lószállítóba. A lovardából páran engem figyelnek eközben.
- Köszönöm, hogy itt lehettem. Nem tudom, hogy visszatérek-e még. Isten veletek- fejezem be gyorsan, és szó szerint bepattanok a volán mögé. Már 20 km-re vagyok a várostól, de még mindig potyognak a könnyeim.
Eljöttem... Bolond vagyok.
- Ez egy tény, Helena- mondom ki hangosan, miközben belenézek a napellenző tükrébe, és megpillantom a kék szempárt, mely boldogan néz vissza rám.

Mikor leparkolok, és újra felnézek a hatalmas kőépületre- melyben négy évig tanultam-, elfog az érzés: a hazatérés útjára léptem.
Kiszállok, és odaintek Franknak, aki tanulmányaim során is Mámor lovásza volt. Ő már szó nélkül nyitja le a futót.
Lovam lelép a rámpáról, és nyerítve üdvözli az oly ismerős tájat. Ő ugyan csak három évet töltött itt velem, de ezek számára is emlékezetesek maradtak.
Nem én vezetem a helyére. Frank hirtelen elmosolyodik, majd kiveszi a kezemből a vezetőszárat. Először ellenkeznék, majd pillantásom követi a főlovászét: a térdeim kocsonyából vannak, és már majdnem bőgök, de a szám fülig ér.
Megindulunk egymás felé, és egy soha véget nem érni akaró ölelést egy ugyanilyen hosszú csók követ.
- Itthon- ennyit búg csak az a magas, izmos, fekete hajú, meleg, barna szemű férfi, aki a karjaiban tart engem. Nem kérdezem meg, hogy hol volt az utóbbi öt évben, hogy miért tűnt el csak úgy, és hogy mit csinált; hogy miért vannak tele a kezei hosszú vágásokkal. Semmit sem kérdezek, és ő sem.


Fél éve találtam meg az utamat. Ennyi ideje tanítom a következő nemzedék miliatary lovasait ugrani, díjlovagolni. Ennyi ideje vagyok boldog. Ennyi ideje léptem a gyógyulás útjára.

Jövő héten verseny. Visszatérek. Visszatérünk. Mert én, és a lovam, egy csapat vagyunk. Egy olyan csapat, melyet nem állíthat meg senki sem. Egy olyan csapat, amely egyszer európa bajnok lesz."



Köszönöm, ha ezt elolvastad Pussz mindenkinek! :*